Kedves Kolleginák!

(a férfi kollegák bocsássák meg, de ez a poszt most nem rólunk szól)

Talán még nem vált teljesen hétköznapivá, nem laposodott le a mai ünnep, s valóban vagyunk még néhánya, akik komolyan gondolják, hogy a mai nap külön tisztelettel kell adóznunk a Hölgyeknek. Az igaz férfi minden nap csodálja a nőket, de bízom benne, hogy rajtam kívül még sokan köszöntötték a körülöttük lévő Hölgyeket!

Szóval ez úton is szeretnék minden kedves Hölgy olvasónak egy virtuális virágot átnyújtani a nemzetközi nőnap alkalmából, Rejtő Jenő soraival.

Oros Sándor

(s szerintem Afrika sosem volt annyira ismeretlen, mint egy Nő)

„Szóval elég annyi, hogy ott állt előttem egy leány, karcsú, mint a Tűzföld, titokzatos, mint az Iráni Fennsík és olyan kacér, hogy ahhoz fogható földrajzi fogalom alig létezik.

– Nem is ragaszkodom ahhoz, hogy őnagysága kacérságát festői útleírásokkal érzékeltesse…

– Nem is teszem. Régi alkoholisták szerint kitűnő fizikumú földrajzkutatók sem bírnak el többet egy üveg pezsgőnél. Kivéve talán Marco Polót, aki bizonyos fokig szélhámos volt, vagy Cecil Rhodest, ki inkább diplomatának számít. Így tehát érthető, ha bizonytalan hullámzással közeledett életem jámbor hajója a feszes selyembe csavart, lágyhullámú ringatódzás felé, melynek hátterében a végzet lappangott. Mert ez a nő olyan volt, mint Afrika; dúsan festői, titokzatos, egzotikus, forró… és hogy tudott csókolni!…

– Bocsánat, hogy félbeszakítom, de nem értek a földrajzhoz: hogy tud Afrika csókolni?

– Alacsonyrendű tréfálkozása sokkal triviálisabb, hogysem sérthessen általa. Tehát folytatom higgadtan. Megismerkedtem ezen az estén pályafutásom korallzátonyával. Képzeljen el egy zátonyt, válla nélküli estélyi ruhában, csodás kék szemmel, és olyan volt…

– Tudom: olyan volt, mint a Tűzföld, vadul csókolt, mint Afrika, hullámzott, mint az Iráni Fennsík és átkarolta önt, mint Felső-Mongólia. Gyerünk tovább!

– Otrombasága ezúttal sem sért. Megismerkedtünk, és újabb egy üveg pezsgőt ittam, ami talán még Pizarrónak vagy Corteznek is megártott volna, holott ezek elsősorban hódítók voltak. Igaz-e vagy sem?… ma már kitudhatatlan, de többen is állítják, hogy hajnalban lelkes nyerítést hallatva, magam futottam feleségem gyaloghintójával a szállodáig. Ma sem értem, hogy mégis egy kövér, vén telepes szállt ki elégedetten, és ötven centet adott. A monszun további két napot dühöngött és én további nyolc évet, mivel huszonnégy órán belül elvettem feleségül ezt a hölgyet. Azt hiszem, sikerült megértetnem önnel, hogy milyen egy korallzátony. Bár remélem, amúgy is tudta.

– A zátonyokat illetően csak a víz alatti tönkről volt tudomásom.

– Mindegy. Ha akarja, egy korallzátony közepére kerültem, ha akarja, a tönk szélére: a fő, hogy zátony volt ez, titokzatos, víz alatti ősképződmény… de hogy tudott csókolni!

– Ne hangsúlyozza. Megjegyeztem, hogy a korallzátony úgy csókol, mint Afrika, kecses, mint a Tűzföld és általában őnagysága kacér, mint a jelentősebb földrajzi fogalmak.”